2017. szeptember 14., csütörtök

Köszönetnyilvánítás, vagy amit akartok

*torokköszörülés*
Kedves, drága Olvasóim!
Annyit halasztottam ennek a megírását, animéztem, rajzoltam, aludtam helyette, de most megpróbálok összeszenvedni egy valamirevaló búcsúzást. Amíg a kínai kajától szerzett boldogsághormonok tartanak (ezt ellensúlyozza, hogy 91 Days ost-t hallgatok közben, de oda se neki xD).
Nos, azt hiszem ez a történet egy korszakhatár a bloggeres pályafutásomban. A Célkeresztben még annyira a kusza korszakban íródott, a vége együtt a Save Your Soul-lal, az eleje még a Write Your Dreams korában (aminek az utóda a Galactic Nightmares blogom), a Féltestvérek viszont egy elég nyugis (lolol ezt én sem gondolhattam komolyan) időszakot tett ki. Sokkal jobban tudtam rá koncentrálni, mert sok dologgal le is álltam miatta, könnyebb is volt újra meg újra visszarázódni a hangulatába, mint a Save Your Soul vagy a Célkeresztben esetében. Nagyon szeretem a klónok és Ben történetét, és így nagy naivan azon gondolkodom, hogy csak így itthonra kellene egy könyvet csinálnom belőle (szívesen fogadok születésnapi ajándékot postán ;) ) (Vicceltem, nyugi.) (Vagy mégsem?) Khm szóval igen. Szeretem ezt a blogot. Annyira jó látni, hogy a kőkori, lassan már négy éve írt fejezeteim mivé nőtték ki magukat, látni hogy fejlődtem, mind a teherbírás, mind a stílus szempontjából. Valahogy lazábban viszonyulok az íráshoz, könnyebben találok szavakat, kevesebb a hullámvölgy. (Kivéve a Save Your Soult, azzal most mélyponton vagyok…) Ezt pedig részben Nektek köszönhetem, a kedves kommentjeiteknek, a szavazatoknak és követéseknek, a rugdosásoknak, hogy hozzam már az új részt, és borzasztóan örülök, hogy itt voltatok.
Emellett pedig… annyira szeretném azt mondani, hogy folytatás következik, de Benedict és a Féltestvérek története így kerek, így kell szeretni, és tudni kell elbúcsúzni tőle.
Azt hiszem ez nem csak nekem lesz nehéz.
Nos, azt hiszem, ennyi lett volna. Ha ezek után meg szeretnétek találni, keressetek a Galacticon, a Save Your Soulon vagy facebookon, ezeken leszek aktív (höhö) a jövőben.
Zum Schluss, köszönöm, hogy végigolvastátok a blogregényt, köszönöm, hogy itt voltatok, és olvassatok továbbra is sokat <3
Üdv: Babu
Ui.: Nem bírom elengedni, eheheeeee…
Uui.: Nem posztolhatok ide többet. Szörnyű lesz. Random hiányok és depressziós rohamok fognak rám törni.
Uuui.: Fun fact, hogy nem mostanában lettem ilyen kegyetlen, a klónoknak 3+ éve is ugyanezt a sorsot szántam.
Uuuui.: Na most már tényleg befogom. Sziasztok :3

2017. szeptember 9., szombat

Epilógus

Epilógus, yey-nem yey, de majd sírok nektek a búcsúposztban...
Jó olvasást!

Fénycsíkok kúsztak végig a plafonon, a napfény szép lassan uralma alá vette a szobát, belopózva a függöny résein keresztül.
Újabb reggel.
Benedict a hátán fekve bámult a semmibe, kezét a mellkasán nyugtatva. Arcán nedves csíkot hagytak a könnyek.
Naiv voltam.
Jó ideje ébren volt már, kipattantak a szemei, amint a nyugtató hatása elmúlt. Elmúlt, az agresszív bosszúvággyal együtt. Pedig olyan szívesen tett volna valamit, egy hazug történettel megsemmisíteni a professzor hírnevét és életét, valahogy, bárhogy megtorolni a tettét, de egyszerűen nem érzett magában hozzá erőt. Az egyetlen érzés, ami maradt benne, az üresség volt.
Az élet nem habostorta.
Nem is szeretem a habostortát.
Kezdek megőrülni.
Nem kereste senki, se Tom, sem a professzor nem kopogtatott az ajtaján, Benedict pedig nem tudta, örül-e ennek vagy sem. Csak egyet tudott: ki akarta törölni az elmúlt heteket az emlékeiből, hogy eltűnjön a fájdalom és a hiányérzet. Annyiszor kereste már elméje mélyén a többieket...
Mit fog ezután tenni? Visszamegy, kitalálva egy szerencsétlen történetet a sajtónak, hogy aztán egy pohár bor mellett elmesélje Sophie-nak az igazat? Vagy hazudni fog neki? Mit mond majd a feleségének? Tom mit fog mondani?
Hol van Tom?
Benedict hatalmasat sóhajtott.
Nem fekhet itt örökké, fel kell kaparnia magát és folytatni az életét, mert van miért. Ha Sophie és Christopher nem lennének, talán most az ajtó helyett az ablak kilincsére kulcsolná a kezét, a folyosó hidege helyett a szél meleg napfényt sodorna az arcába, talpa a jeges csempe helyett hűs levegőt érintene.
Az útja is sokkal hamarabb véget érne.
Ám helyette most Tom ajtaján kopogtatott. Várta barátja hangját, amiben mindig bujkál egy kis vidámság, várta, hogy legyen valaki, akivel őszintén beszélhet, aki megértheti, min ment keresztül, de senki nem válaszolt. A kilincs akadálytalanul hajlott le a keze alatt, a hálószoba üres volt.
Benedict - megtanulva, mit várhat a professzor házában - üzenet után kutatott. A szokásos helyen, egy kis éjjeliszekrény tetején meg is találta.

Kedves Benedict,
ezek szerint jól sejtettem, hogy meg fogsz keresni reggel!

Benedict a mondat végére odaképzelt egy jellegzetes Hiddleston-kacsintást.

De Champletonnál már nem találsz meg, a reggel fél tízes géppel hazarepülök Angliába. Nagyon remélem, te is hamar hazatérsz, mindenkinek nagyon hiányzol! Beszélj a professzorral, ő elmondja, mi a fedősztorink.
Üdvözöl barátod, Tom
P.S.: A következő kiruccanásunkat én fizetem ;)

Ezúttal Tom tényleg megdobta az üzenetet egy kacsintós fejjel.
Benedict felsóhajtott. Szeretett volna már hazatérni.
Zsebébe gyűrte az üzenetet, majd lassan bandukolva elindult az orra után. Fel és le lézengett az épületben, bele sem gondolva, hova tart. Aztán benyitott egy ajtón, és pislogott a helyiségben hirtelen felgyúló erős fényektől.
Az edzőterembe került.
Körbesétált, megérintve a kikészített felszerelést, a pisztolyokat, amikkel Sherlockkal és Khannal gyakoroltak, végigsétált a futópályán, megölelte a boksz zsákot, homlokát a hideg műbőrnek támasztva.
Soha nem gondolta volna, hogy ha együtt élne ezekkel a furcsa figurákkal, ennyire megkedvelné őket. Végülis… a történetük szerint Khan és Smaug nem is voltak jó emberek (történetesen egyikük sem volt ember, de ettől Ben most eltekintett), Sherlock pedig… Nos, ő Sherlock. Nem igazán harcol mások szeretetéért. Benedict, mégis megszerette őket, és kegyetlenül hiányoztak neki.
Oké, Ben, szedd össze magad - gondolta, s ellökte magát a boksz zsáktól. - Most megkeresed a professzort és lelépsz innen, haza a családodhoz.
Szokatlanul hamar megtalálta Champletont, aki az étkezőben, kezében újságot szorongatva ebédelt.
- Khm… Mr. Champleton! - szólt halkan Ben, az asztal végéhez sétálva. Kihúzta magát, arcáról semmit nem lehetett leolvasni, ha az ember nem nézett jobban a szemébe.
- Menjen csak.
A professzor válasza majdnem kizökkentette a színészt nyugalmából - ám nemhiába nevelkedett a világot jelentő deszkákon, rendíthetetlenül meredt az idős férfira.
- Tessék?
- Mondom, menjen csak. Térjen haza - nézett fel Champleton az ebédjéből borús arccal. - Sajnálom, hogy felforgattam az életét, most már elengedem.
Benedict köpni-nyelni nem tudott.
- Ho… hogy elenged?
A professzor bólintott.
- És ön? - Benedict, akármennyire is haragudott a professzorra korábbi tetteiért, nem tudta nem megsajnálni. - Mi lesz a professzorral?
Champleton letette az újságot, és sóhajtott.
- Csak megleszek valahogy! Megpróbálom átalakítani a jó öreg klónozó masinánkat valami hasznosabbá. Ami kevésbé gyerekes. Ne féljen - mosolygott a színészre -, biztosan kitalálok valamit.
Benedict bólintott.
- De ha… Ha esetleg nem lenne minden rendben, a BBC-nél bármikor szívesen látjuk. Kell a Doctor Who-hoz a tudományos háttéranyag, tudja, ott hasznossá tudná tenni magát.
- Észben tartom a lehetőséget - mosolygott továbbra is Champleton. - Köszönöm.
Benedict biccentett.
- Akkor… Én most…
Már fordult volna meg, mikor a professzor felkiáltott.
- Ó, én szenilis! - csapott a homlokára teátrálisan, hirtelen mozdulatával felborítva a pohár vizet a tányérja mellett. - Hogy jut haza pénz nélkül? - Sietve előhúzott egy fekete tárcát, egy kék füzetkével együtt. - Útlevél, igazolványok,ebből pedig - átnyújtotta a kupacot Bennek - tud repülőjegyet venni. Na, menjen gyorsan. - Visszafordult az újsághoz, amit közben átáztatott a kiborult víz, de így is felemelte és olvasni kezdte.
Benedict pedig csak állt, egy hang sem jött ki a torkán, pedig meg akarta köszönni. Még ha teljes mértékben a professzor hibája is volt, hogy ide került. Lassan kihátrált az étkezőből, s ahogy becsukta az ajtót még hallotta, ahogy az újság zörögve az asztalra hull.

London. A maga nyirkos, ősi és egyben modern, tradíciókkal és rejtélyekkel övezett valójában. Az ismerős színek és illatok, a taxik dudálása, esőcseppek az arcán, ezek mind-mind az otthont jelentették Benedictnek.
Otthon.
Mélyet szippantott az éjillatú, hűvös levegőből. Már csak fel kell lépnie azon a pár lépcsőfokon, bekopognia az ajtón és magához ölelnie szerelmét.
Nem, még nem tudok továbblépni.
Megfordult, szemügyre véve a nedvesen párálló utat, a szemben sötétbe burkolózó házakat, a lámpák fénykörében meg-megcsillanó esőcseppeket, a hangtalan léptekkel, esernyővel a hóna alatt tovasiető alakot.
El kell engednie a féltestvéreit. Elmentek. Eltűntek, de az élet nélkülük is tovább folyik, akadályokat - még ha nem is lesznek az eddigiekhez foghatók - és ajándékokat hozva elé, s neki teljesítenie kell. Sophie-ért, Christopherért. Ők valósak, nem tűnnek el, és mindennél jobban szükségük van rá.
Na meg persze mindennél és mindenkinél jobban szereti őket.
Benedict sóhajtott, és sok-sok napnyi feszültség tűnt el belőle. Visszafordult a házuk felé, szíve megdobbant a hazatérés gondolatára, lába magától vitte előre, majd fel a lépcsőn, s láthatatlan erő emelte kopogásra a kezét.
Most már készen állt.
Viszlát Smaug, Khan és Sherlock.
Aztán lenyomta a kilincset.

2017. augusztus 25., péntek

Tizenhatodik Fejezet - Valamit nyerni és valamit elveszteni

Nem tudok mit mondani... Tartsatok ki az epilógusig, szeretlek titeket :*

Benedict arra ébredt, hogy fázik. Átfordult a másik oldalára és az orráig húzta a takarót hogy melegítse magát, aztán megpróbált visszaaludni. Kényelmetlen, szorító érzés növekedett a gyomrában, ahogy felszínre törtek az elmúlt napok eseményei.
Miért nem tud boldog lenni? Hiszen megállították a gonoszt.
Győztek.
Ugye?
Benedict mérgesen lerántotta magáról a takarót és felült. Még hajnal lehetett, a kevés fényben épp hogy körvonalazódtak a szoba részei.
Az ablakhoz sétált, ahogy annyiszor tette már ittléte alatt, a megszokott mozdulattal húzta félre a függönyt, nyitotta ki az ablakot, s tekintett le a városra. A korai óra ellenére nagy volt a forgalom az utakon, autók és teherautók zúgtak el az épületek alatt, az utcai lámpák sárgás fényében meg-megcsillant az üvegük.
Szabadság.
Ők szabadok.
Benedict sóhajtva elfordult a látképtől, és körülpillantott a helyiségben. Meglepetten vonta fel a szemöldökét. Ágya végében ismét talált egy adag ruhát, az éjjeliszekrényen pedig reggelit. Arra az időre emlékeztette, amikor még fogoly volt.
Pedig még mindig az vagy - súgta egy hang a tudata mélyén.
Megrázta a fejét.
Champleton már ilyen korán ébren lenne?
Felöltözött, de a reggelihez nem nyúlt, egyáltalán nem volt étvágya. Aztán elkapta egy újabb nosztalgia hullám, ahogy megpillantotta a tálcán a szokásos kis cetlit.

Mr. Cumberbatch,
Mr. Hiddleston felébredt! Ha beszélni akar vele, meglátogathatja a folyosó végén lévő szobában!
Üdvözlettel: Prof. Champleton

Benedict forgatta egy ideig a kezében az üzenetet, aztán visszahajítva a papírt az asztalra kirobogott a szobából. Ahogy maga mögött hagyta az ajtókat egyre izgatottabb lett, mégis, mikor elérte a keresett ajtót, lecövekelt előtte.
Annyira régen beszélt már Tommal. Vajon ugyanaz az ember még, mint a klónozás előtt? Benedict félt, hogy a professzor félig kifejlesztett módszerének vannak hátulütői.
Aztán egy hirtelen elhatározásból bekopogott.
Halk, mégis határozott hang szólt ki a szobából.
- Gyere be!
Benedict mosolyogva nyitott be a szobába, azonnal megpillantva régi barátját. Tom egy kisasztalnál ült, előtte egy tányér reggelivel és egy nagy kupac újsággal.
Van mit bepótolnia, az biztos! - gondolta Ben.
- Benediict! - Tom arca felderült, ahogy meglátta a belépő színészt. Felállt, s kezet nyújtott, ám Benedict félrelökve az üdvözlő jobbot egy csontropogtató ölelésbe zárta.
- Annyira örülök, hogy jól vagy… - suttogta Ben, mire Tom aprót kacagott.
- Tipikus Ben, addig aggódik amíg bele nem rokkan.
- Nem vicces!
Benedict elengedte Tomot és az újságokra bökött.
- Hogy haladsz a pótlással?
- Egész jól. - Tom visszaült a székre. - Bár… - Kotorászni kezdett a kupacban. - Én igazán értékelem Mr. Champleton igyekezetét, de azért ez túlzás, nem?
Tom egy rózsaszín-ezüst borítójú, Nők Lapja típusú újságot mutatott fel vigyorogva.
Benedict elnevette magát.
- Remélem az utolsó betűig kiolvastad!
- Persze, csakis! - gúnyolódott Tom, aztán arca elkomorult.
- Jól vagy? - Benedict aggódva fürkészte barátja arcát.
Tom vállat vont.
- Fogjuk rá. Néha egészen furcsa fájdalmat érzek teljesen különböző helyeken, de a professzor szerint ez csak átmeneti.
- Aha - húzta el a száját Ben -, azért Champletonnak sem kell mindig mindent elhinni.
- Biztosan rendben leszek - mosolygott biztatón Tom.
Nem nekem kellene lelket öntenem belé? Miért történik fordítva? - gondolta keserűen Benedict.
- Csak ki kell pihennem magam - folytatta Tom. - Na de mesélj, mit is csináltál itt pontosan? Mr. Champleton nagyjából elmesélte a kísérletet a klónokkal, azt is hogy velem mi történt, de gondolom nem ezzel teltek a hetek, ugye?
És Benedict mesélt. Ömlött belőle a szó, elmondta, hogyan találkozott elsőnek a klónokkal, hogy milyen furcsa érzés volt az elején a saját arcát látni maga körül, hogy mennyire megkedvelt mindenkit. Elmondta, hogyan bukkantak rá Splitmanre és hogyan tanult meg repülni, hogy milyen érzés volt újra maguk között tudni Smaugot, mennyire hiányzik a családja, milyen volt igazi fegyverekkel rohangálni, mennyire aggódott Tomért, elmesélte az álmokat és a telepátiát, a regenerálódást és a teleportálást, mindent az égvilágon.
Tom pedig figyelmesen végighallgatta, nevetve és elkomorulva, együttérzőn, csodálkozva és büszkén.
- A legijesztőbb az volt - gondolkodott Ben -, amikor elsőnek álmodtam rólad. Minden olyan kísérteties volt, mint egy jól megírt Stephen King regényben!
- Sokszor álmodtál ilyeneket? - firtatta Tom.
- Egy jópárszor - bólintott Benedict. - Mintha a klónozás után valami kapocs alakult volna ki az elméink között, így ha elég mélyen aludtam beleláthattam abba, hogy Loki vagy Splitman mit csinált.
- És a többiek? Velük nem álmodtál?
- Max a csukott szemhéjaikat láthattam volna! - nevetett Ben. - Tényleg! - csillant fel a szeme. - Találkoztál már velük? Egy csomót gondolkodtam, hogyan tudnának beilleszkedni a világunkba, és szerintem mindannyian eljöhetnének a BBC-hez… Mi a baj?
A szóáradat megszakadt, ahogy Benedict Tom elkomoruló arcára pillantott.
- Tom…?
A színész nem válaszolt, csak elfordult, szája sarka megremegett. Benedict hátrált egy lépést.
- Mondd, hogy nem… Tom! Ugye nem…?
Reszketeg léptekkel visszabotorkált az ajtóhoz, minden dühét, kétségbeesését és félelmét a mozdulatba irányítva feltépte azt és kirohant a szobából.
Mögötte Tom arcát kezeibe temette.
Benedict sokszor rohant végig a felhőkarcoló folyosóin, de egyik alkalommal sem volt akkora tétje a dolognak, mint most. Majd lábát törte, ahogy több mint öt lépcsőfokot ugrott át egyszerre, aztán kezét lehorzsolta a korláton, a falnak csapódott, kicsúszott a kanyarban, majd nekizuhant a labor ajtajának.
- Professzor! - kiáltotta, ahogy bezuhant az ajtón. Tekintetével göndör, fekete fürtöket, flegma mosolyt, szárnyakat keresett, s hátratántorodott a látványtól.
- Nem…
Zihált, vére a fülében dobolt, könnyek futották el a szemét.
- Neeem! - ordított fel, tehetetlen dühében a hajába markolva. - Hogy tehette?! Champleton! - Beszéde hörgéssé torzult, a légszomjtól és a sírástól kivehetetlenek voltak a szavai. - Szörnyeteg!
Előrevetette magát, ám két kar hátrarántotta, erősen lefogva a színész kezeit.
Benedict hátrarúgott.
- Eressz el! Azonnal engedj el!
- Ben, kérlek… - Tom könyörgő hangja egy pillanatra megakasztotta a rohamot, és ez pont elég volt, hogy a professzor Tom háta mögül előlépve beledöfje a tűt Benedict vállába.

2017. augusztus 16., szerda

Tizenötödik Fejezet - Új világ

Helló, kedves... Oké lusta vagyok végigírni.
Hi!
Új rész, drága bétámnak továbbra is hálás vagyok a munkájáért, nélküle nem lenne ugyanolyan a történet. Köszönöm <3
Aztáán... Ismét csak kérek mindenkit, hogy ne akarjatok megölni...
Anyway, még kettő, igen, kettő rész van hátra, mert nem tudom elengedni a történetet végül az utolsó részt kettészedtem.
A fejezethez jó olvasást kívánok :*
Babu

- Hé, Loki… - Fenyegető, szinte morgás szerű hang csendült az isten mögött, amint fegyvere csövét a detektívre irányította. A következő minutumban pedig egy kéz kulcsolódott a nyakára és derekára. Loki levegő után kapkodott, próbálta segítségül hívni Splitmant, de gondolatait blokkolta valami. Lepillantott, két égő szempárral találva szembe magát. Sherlock és Benedict rezzenéstelenül meredtek rá, elméjük egyesített ereje fojtogatta a tudatát. Nem volt menekvés.
- Tudhattad volna, hogy mindig az igazság győz - súgta Smaug a jégherceg fülébe, forró lehelete égette Loki bőrét. Aztán az isten mellkasa megvonaglott, színtelen ajkára vér csordult, Smaug pedig hátrébb lépett, kirántva a véres tőrt a jégherceg hasából.

A szoba, ahol Benedict felébredt tökéletesen megfelelt egy kórházi helyiségnek: fehér volt, üres és fertőtlenítő szaga terjengett benne. Épp csak egy dolog volt szokatlan: a sárkányember, aki egy szék támlájára borulva aludt.
A színész lassan felült, megállapítva, hogy tudja mozgatni az állát, bár rettenetesen sajgott, a nyelvét pedig valószínűleg elharapta, mert amint megpróbált megszólalni éles szúrást érzett, majd vér csordult a szájába.
Körülnézett, mellette Khan feküdt egy másik ágyban, mozdulatlanul, mint egy jégszobor, oldalán vastag kötéssel. A harmadik ágy üresen állt, de a gyűrött ágyneműn látszott, hogy nemrég még aludt benne valaki. Aztán Benedict pillantása az alvó Smaugra esett. Keze automatikusan az övénél tartott pisztolyt kereste, ám rá kellett döbbennie, hogy már nem azt a ruháját viselte. Gondolatok hosszú sora futott át az agyán. Ha Lokiék győztek, kizárt, hogy életben hagynák őket… Hacsak nem kellenek nekik valamihez. Így lenne? Képtelen volt eldönteni.
Ki kell derítenem.
Olyan halkan, ahogy csak tudott, felhajtotta a takarót, s a hideg padlóra lépve megpróbált kiosonni a szobából. Minden lélegzetvétele hangos robajnak tetszett a csendben, de elérte az ajtót. Lehajtotta a kilincset… Az pedig akkorát nyikordult, amit csak egy ilyen helyzetben elvárhat az ember. Benedict lefagyott, halkan felszisszenve oldalra pillantott.
Smaug felkapta a fejét, sárga szemei rezzenéstelenül meredtek a színészre.
Aztán a fiú elmosolyodott.
- Felébredtél! - kiáltott, aztán észbe kapva lehalkította a hangját. - Azóta eszméletlen voltál, hogy Loki kiütött, én pedig itt aggódtam miattad. Bár a professzor azt mondta…
Benedict elengedte a kilincset, próbálva átértékelni a helyzetet.
- Szóval… Meg… megmenekültünk? - bökte ki végül.
- Aha - bólintott Smaug, mintha ez olyan magától értetődő lenne.
- És mi van Lokival meg Splitmannel?
Smaug a bőr mellényét babrálva hallgatott.
- Na?
- Loki meghalt. Leszúrtam.
Benedict döbbenten bólintott, aztán visszasétálva az ágyához lehuppant a matracra.
- Akkor azt hiszem tartozok neked egy köszönettel - mosolygott halványan a sárkányfiúra.
Smaug továbbra sem nézett fel.
- Én meg egy bocsánatkéréssel. Majdnem meghaltatok miattam.
- De csak majdnem.
Smaug végre felpillantott, Benedict huncut mosolyától egészen picit felderült az arca.
- Nézd, Smaug, jól vagyok, Khan is jól van, Sherlock meg… Hol van Sherlock? - kapott észbe Benedict.
- Ott van az á… - mutatott Smaug a harmadik, üresen álló ágyra, aztán teljes erőből lefejelte a széket. - Ostoba, ostoba, ostoba Smaug!
Felpattant és kirohant a folyosóra, Benedict utána.
- Hé, hova rohansz?
- Sherlock után!
- Miért… Hova ment? - Benedict megszédült a hirtelen mozgástól.
- Egészen biztosan a professzorhoz, pedig megmondtuk neki, mi megmondtuk, hogy tilos felkelnie! Nyugton kellett volna maradnia, amíg a belső sebei is rendesen regenerálódnak…
Smaug lefékezett egy duplaszárnyú ajtónál, ahol korábban Benedict még sosem járt. Benyitottak, a szoba leginkább egy műtőhöz hasonlított. Jobb oldalt egy műszerekkel körülpakolt ágy állt, egy kisasztalon szikék és csipeszek hevertek, mellettünk kis tálban két pisztolygolyó és számtalan vércsepp díszelgett. A professzor viszont a helyiség másik felében állt, mellette Sherlock furcsán meggörnyedve, s két alvó alakot figyeltek. Benedict lassan közelebb lépett, Smaug magában füstölögve vágta le magát egy székre.
- Tudtam én, hogy ide jött, nem bírná kihagyni, még ha belehal akkor se!
- Mit nem bírna kihagyni? - értetlenkedett Benedict hátrafordulva, mire Smaug állával a professzorék felé bökött.
Benedict Champleton mellé sétált, aki egy pillantással nyugtázta, hogy jól van, aztán ismét az alvóknak szentelte a figyelmét.
Előttük két férfi feküdt: Loki és Tom. Az angol színész még mindig nem tért magához, légzését lassú, szabályos ütemben mutatta a gép, amire a professzor rákapcsolta. Ellenben Loki szürke arccal, élettelenül terült el az ágyon, Benedictet kirázta a hideg a látványtól. Főleg, hogy mennyire hasonlított a barátjára. Sosem, sosem akarja Thomast így látni.
- Most… Mire várunk? - törte meg a csendet Benedict, mire Sherlocktól kapott egy “Fogd már be!” pillantást.
- Nézze! - mutatott Champleton két csőre, ami Loki nyakából kígyózott elő. - Sikerült végeznem a vizsgálatokkal, és elméletileg el tudom szívni az energiát Mr. Laufeysontől, ami azt jelenti, hogy…
- Meg fog szűnni létezni - fejezte be a gondolatot Benedict, s bólintott. - És Tom?
- Ha visszakapja ezt az energiát - magyarázta a professzor -, magához fog térni.
A színész megkönnyebbülten sóhajtott. Sikerül megmenteniük Tomot!
Csendben vártak tovább, figyelve a csövet, ami alig észrevehetően remegett a láthatatlan energianyaláboktól.
- Olyan békés - szólalt meg hirtelen Sherlock. - Mintha… mintha már nem szenvedne tovább.
- Ki? - pillantott a detektívre Benedict.
- Loki.

Benedict szélesre tárta az ebédlő ablakát és kihajolt, hagyta, hogy az arcába csapjon a friss levegő. Ismét elszédült, így inkább leült az egyik székre, az asztalra könyökölve arcát a tenyerébe temette.
Annyi mindent kellett megemésztenie. Smaug megölte Lokit. Loki majdnem megölte mindannyiukat. Sherlockon eluralkodott a melankólia. Khan nem hajlandó megszólalni. Van egy gonosz klónja. Tom fel fog ébredni, de az is lehet, hogy nem. Talán hazatérhet. Talán fogoly marad.
Talán bele is őrült a történtekbe.
Talán csak erősebb lett.
Sóhajtott.
Mikor lesz vége ennek az őrült szuperhős történetnek?
Körülölelte a csend, a szíve zakatolt.
Azt sem tudta, pontosan mi történt, a tudatalattija könyörgött, hogy Smaug igazat mondjon.
Miután Khan is felébredt, a félvér elmondta, mi is történt pontosan. Az elméjük olyan szorosan összekapcsolódott, hogy egy tudatként leigázták Lokit és Splitmant. Loki meghalt, de Splitman a foglya volt, így utasítások nélkül olyan, mint egy gondolatok nélküli báb.
A mesékben ilyenkor szoktak magukhoz térni és megjavulni az emberek - gondolta keserűen Benedict.
A beszámoló után Champleton visszaparancsolta Khant és Sherlockot az ágyba (szóval Sherlock valószínűleg nyolc emelettel arrébb jár, mint az ágya), ő viszont nem várta meg, amíg Loki eltűnik, csak megkérte Smaugot hogy szóljon, ha Tom felébred.
Benedict az asztalra kirakott kekszes tálhoz nyúlt és anélkül hogy tudná, mit eszik, a szájába tömte.
Mikor ettem egyáltalán utoljára?
A csapat igen megviselt állapotban volt: Smaugnak hangulatingadozásai voltak, Sherlockot veszélyes helyen érte a golyó, így pihennie kellett volna, Khan furcsán sántikálva járt, mióta a csípőjét meglőtték. Benedict pedig egyszerűen össze volt zavarodva, fáradt volt, és csak arra vágyatt, hogy magához ölelhesse Sophie-t és Christophert. Még Champleton is megváltozott: bár az új kísérletet ugyanolyan lelkesedéssel végezte, az arca nem mutatta a régi odaadást. Fáradtnak tűnt, mint akinek elege lett a legkedvesebb hobbijából.
Elérkezett az idő, hogy döntsenek. Döntsenek, hogy mit kezdjenek az életükkel.

Délután Benedict céltalanul flangált az épületben. Megpróbálta késdobálással elütni az időt az edzőteremben, de egyedül nem volt szórakoztató. Utána kitalálta, hogy megpróbál egy olyan ablakot keresni, ahonnan a legszebb a kilátás, de ezt is hamar megunta. A klónokat pedig mintha elnyelte volna a felhőkarcoló, sehol sem voltak.
Így jutott arra a döntésre, hogy megkeresi Champletont és beszél vele.
A professzort - micsoda meglepetés - a laborban találta meg. Ám most nem a szokásos vizsgálatai valamelyike közben csípte el, legnagyobb döbbenetére a professzor az asztalra borulva aludt. Mellette kiborult bögre hevert, amiből a kávé lassan, de kitartóan csepegett a földre.
Benedict gyorsan felkapott egy rongyot az asztalról, amivel valami furcsa szerkezet volt letakarva, és feltörölte a földre folyt italt. Épp a bögrének keresett helyet, amikor a professzor hirtelen megszólalt.
- Nem kellett volna fáradnia, Benedict… - Hangja kásás volt az alvástól. - Megoldottam volna.
- Örömmel segítettem - mosolygott Benedict, és leült egy székre. - Szeretnék beszélni önnel, Mr. Champleton.
- Miről? - A professzor kíváncsian pillantott a színészre, aztán rendezgetni kezdte az asztalon szerteszét heverő jegyzeteket.
- Tudom, hogy a professzor is érzi, amit én - kezdett bele Benedict. - Valamit csinálnunk kell magunkkal, a klónokkal… Ne értsen félre, szuper ez a hely, a folytonos életveszély, de…
Champleton közbevágott.
- Pontosan tudom, mire gondol. És tudja… - A professzor elgondolkodva babrálta az egyik tépett szélű cetlit. - Szeretnék valamit kezdeni a tudománnyal, de nem tudok. Mintha kiégtem volna. Belefáradtam.
Benedict bólintott.
- Lehet hogy udvariatlan lesz ezt mondanom, de látom.
Champleton felnevetett.
- Nem udvariatlan, csak őszinte.
- Ezért is jöttem ide - folytatta Benedict. - Ha gondolja, megpróbálhatok önnek munkát szerezni a BBC-nél. Lehetne háttértechnikus, feltalálhatna különleges eszközöket a filmezéshez…
Benedict várakozva pillantott a professzor arcára.
Champleton habozott.
- Nem is tudom. Nincs ilyen végzettségem,  el kellene hagynom New Yorkot…
- És nem gondolja, hogy egy kis változás jót tenne? - tette fel a tökéletes kérdést Benedict.

Az egyesített tudatuk legmélye egészen furcsa hely volt. Csendes, békés és megnyugtató, ahova jó volt behúzódni. A saját fejükben zűrzavar volt, de amikor együtt voltak, egészen más volt.
Én nem akarok maradni - szögezte le Khan a nyilvánvalót. - Nem tudok így élni. Képtelen vagyok. Bújkáljak, csak mert egy rakat ember túlságosan felizgatná magát, mikor elmegyek mellettük az utcán?
Egyetértek - bólintott Sherlock gondolatban. - Azonkívül úgy unatkozom, mint még soha. Meg fogok őrülni, az pedig nem tenne jót a zsenialitásomnak.
Hogyne, Sherlock, hogyne. - Khan hangja csepegett a gúnytól. - Smaug? Te mit gondolsz?
A sárkányfiú feltűnően hallgatag volt.
Én nem akarok menni. - Bár nem látták az arcát, mégis a detektív és a katona is tisztán érezte, a fiú mindjárt elsírja magát. - Végre lett egy családom… Olyanok vagytok nekem, mint a testvérek. Szeretlek titeket, és nem akarok újra egyedül lenni…
Ebben van valami - ismerte be Sherlock. - Én Benedictet is megkedveltem.
Nocsak, a szociopatának vannak érzései? - gúnyolódott Khan.
Miért, te talán nem így érzel? - vágott vissza Sherlock. - Ne mondd, hogy nem szeretted meg őt.
Khan hallgatott.
Talán csak egy kicsit.
Egyhangú mentális sóhajtás.
Én akkor sem akarok menni - szólt Smaug.
És mit tudnál itt csinálni? - kérdezte Sherlock, megfogalmazva a legfontosabb kérdést. - Ez mindent átírhat.
Nem tudom! - keseredett el a sárkányfiú.
Ki leszel rekesztve, mutánsként elhurcolnak majd egy intézetbe és felboncolnak - vágta a félvér arcába Khan a kegyetlen igazságot. - Nem fog befogadni a társadalom! Szárnyaid vannak, a frászt hozná az emberekre.
De… De dolgoznék valamit! - próbálkozott Smaug. - A szárnyaimnak hasznát vennék, és...
- Szállj le a földre, Smaug. Halálra vagyunk ítélve.
Sherlock szavai nyomán néma csend támadt.
Akkor ezt eldöntöttük.

2017. augusztus 7., hétfő

Tizennegyedik Fejezet - Győzelem?

Helló kedves unatkozók, fangörcsölők és az univerzum egyéb idetévedői!
Hála egy bizonyos olvasómnak nem felejtettem el a két hetes intervallumban hozni a részt (ha ő nem rugdos, lett volna az három is xD), és szerintem szuperjó lett. Tudjátok, a Star Trek filmzenéje kifejezetten inspiráló.
A rész olvasása alattra is EZT ajánlom!
Igenigen, mi is van még... Íródik a következő rész, utána pedig epilógus ;__;
Bár a Célkeresztbent inkább mint egy terhet adtam le, mikor befejeztem, ez a történet nagyon fog hiányozni... Geez, de érzelmes lettem. Hagyjuk is.
Jó olvasást, ne öljetek meg :*
Pussz: Babu

Sherlock egy koszos ház tövében kuporgott egy még koszosabb - egykor talán zöld színnel rendelkező - esőkabát alatt. Piszkos kezével átkarolta a térdét, borostás arcával tökéletes képét adva egy átlagos csavargónak. Némán meredt maga elé.
Benedict, Khan, akárki! - hívta a Féltestvéreket.
Aztán várt.
Érezte, amint Benedict ijedt, majd Khan türelmetlen tudata súrolja a sajátját, ahogy elméik összekapcsolódtak. Ám a negyedik személy felé sötét, áthatolhatatlan és fenyegető falat vont.
Sherlock, soha többet ne csinálj ilyet! - torkollta le Benedict. - Nem tűnhetsz el csak úgy!
Te meg nem vagy az apám. - Sherlocknak fogalma sem volt, mikor hagyták el a magázódást. Zavarta. - Inkább hallgassátok meg, mit találtam.
Khan közbeszólt.
Hol vagy?
A külvárosban. De ne szakíts félbe! A legfontosabb most az, hogy nem bízhattok Smaugban!
Micsoda? - Benedict hangja egy oktávval magasabbra kúszott.
Loki átállította. Nem tudom, saját döntést hozott-e vagy a herceg kényszerítette, de Loki megszökött, Viktor Kozlowskij halott - Benedict és Khan erre egyszerre szisszent fel -, és ami a legrosszabb…
Ki se mondd, tudom - vágott közbe ismét Khan. - Loki függetlenítette magát.
Sherlock egy komor bólintást küldött a két másik tudata felé.
Ho- hogyan? - nyögte Benedict.
Nem tudom pontosan - vallotta be Sherlock. - Láttam, ahogy Loki megölte Kozlowskijt, aztán mintha vitatkozni kezdett volna Splitmannel. Kizárta az elméjéből.
Bosszút fog állni rajta - vonta le a következtetést Khan, ám Benedict valami máson akadt fent.
Te végignézted, ahogy Loki meggyilkol valakit?! Minden tiszteletem, Sherlock, de nem az a dolgod, hogy megakadályozd…
A dolgom az - helyesbített Sherlock nem kis adag gúnnyal a hangjában -, hogy kiderítsem a gyilkosság okát, folyamatát, az elkövető kilétét. Nem az, hogy megakadályozzam.
Azért igazán megerőltethetted volna magad - szólt Khan. - Kozlowskij kutatásai fontosak voltak az emberiségnek.
Benedict sóhajtott.
A szociopata meg az érzéketlen. Nagyszerű.
Halljuk ám.
Benedict gondolatban vállat vont, aztán arra gondolt, hogy mindig elhúzzák az időt holmi fecserészéssel.
Sherlock, mi is kimenjünk a külvárosba?
Jaj igazán nem kell, elfogom én őket egyedül is, végülis csak egy mágusról meg egy őrült tudósról van szó! - gúnyolódott a detektív.
Komolyan kérdeztem - hagyta figyelmen kívül a piszkálódást Benedict. - De ha sosem lépünk semmit megint kicsúsznak a kezünkből. Addig kell cselekedni amíg Lokinak rossz a jogara.
Oh apropó… - köhhintett Sherlock. - Azt hiszem Loki épp arra kényszeríti Splitmant, hogy javítsa meg…
Oh egek Sherlock!

Benedict ismét a fegyvertárba rohant, miután Khannal visszateleportáltak a főhadiszállásra, és a katona elküldte még egy pár bilincsért. Miután azt betömködte a farzsebébe, feljebb rohant néhány emeletet, megcélozva az étkezőt. Muszáj volt ennie valamit, egész éjjel fent volt és lassan ájulásközelben járt, annyira éhes volt. Kahhnal pedig megegyeztek, hogy öt perc múlva találkoznak félúton, addig pedig a klón elment felzavarni a professzort.
Khan egyenesen Champleton szobájába ment, bár nem mert volna rá megesküdni, hogy az ágya helyett nem a laborban találná-e.
Bekopogott és fülelt, de alig kellett egy pillanat, felhangzott egy halk Szabad!
- Professzor - lépett be a szobába Khan, egyenesen a lényegre térve. - Ha minden jól megy, ma elfogjuk Lokit és Splitmant. Jó lenne ha tudná, hogyan lehet visszavonni a klónozást…
- Ezt maga üzeni?
- Sherlock.
Champleton bólintott.
- Már van egy tervem - bökött az asztalon fekvő papírra, ami felett ébredés óta agyalt. - Ha minden jól megy készen leszek, mire megjönnek.
Khan bólintott.
- Nagyszerű. - Kihátrált az ajtón és behajtotta, aztán megtorpant. - Oh és még valami, professzor!
- Igen? - pillantott fel jegyzeteiből Champleton.
- Ne bízzon Smaugban.

Ahogy Benedict a találkapont felé rohant, lépcsőt lépcső után küzdve le, azon kapta magát, hogy bár látja maga előtt az akadályt, agya nem küldte elég gyorsan a parancsot a fékezésre, és teljes erőből belerohant Smaug hátába.
- Oh, Smaug! Jézusom, bocsánat… - szabadkozott a színész teljes zavarban. Nem tudta, hogyan viszonyuljon Smaughoz.
- Semmi gond… - tápászkodott fel a sárkányfiú, kezet nyújtva a még mindig a földön ülő Benedictnek. - Jól érzi ma… Jól vagy? - Sárga szemei Benedict fáradt arcát fürkészték.
- Igen, igen… - Ben elfogadta a félvér kezét. - Smaug, kérdeznem kell valamit. - Sokszor megforgatta a dolgot a fejében, mióta beszéltek Sherlockkal, és úgy döntött, nem ítél bizonyíték nélkül. Szerette Smaugot úgy, ahogy van, mondhatni mint egy kistestvért, és képtelen volt elhinni róla, hogy elárulná őket.
- Mondd - mosolyodott el Smaug.
A színész megköszörülte a torkát.
- Nos, Sherlock azt mondta, te engedted el Lokit - vágott a közepébe.
A sárkányfiú szeme elkerekedett.
- Hogy… hogy mi? - nyögte ki. - Honnan… mégis…
- Smaug! - dörrent rá Benedict a dadogó fiúra. - Te voltál vagy sem?
- Nem én voltam! - emelte meg a hangját Smaug is, keze ökölbe szorult. - Miért gyanúsítotok ilyennel? - Hangjából sütött a megbántottság. - Lehet, hogy nem vagyok olyan szuperkatona, mint Khan, vagy szuperokos, mint Sherlock, lehet hogy elrontottam pár dolgot, de attól még nem fogok az ellenség oldalára állni! Azt hittem, mi mind megbízunk egymásban, hiszen… hiszen testvérek vagyunk, nem?
Benedict egy pillanatig hezitált, aztán átkarolta Smaugot és szorosan megölelte.
- Igen, azok vagyunk.
Smaug lefagyva állt a színész ölelésében.
- Figyelj, Smaug. Szükségünk van rád. Elkapjuk Lokit.

- Oh hogy az a… - fojtotta magába a káromkodást Khan, ahogy a külvárosban felbukkanva egy kupac sárban landolt. Benedict lepisszegte és oldalra biccentett. Egy sikátorból Sherlock közeledett, ledobva a koszos esőkabátot, majd megrázva göndör haját. Aztán döbbenten megtorpant, mikor meglátta a színész mellett Smaugot.
Ő mit keres itt?! - förmedt rá Khanra és Benedictre, elzárva gondolatait Smaugtól.
Rám ne nézz, én nem tudtam lebeszélni hogy elhozza - hárított Khan. - Nem vagyok hajlandó tovább vitázni róla.
Én bízom benne. Na, hol vannak Lokiék? - kérdezte a színész, egyenesen Sherlock elméjébe küldve a kérdést. A detektív jobbra fordult, immár mind a három Féltestvér lelki szemei elé vetítve a házat, ahová jöttek.
Csak egy ablakban égett furcsa, kékesfehér fény.
Oké, berontunk? - készült fel a futásra Smaug, szárnyait a hátához szorítva.
Sherlock bólintott.
A csapat nekirohant az ajtónak, Khan és Smaug válla, Sherlock és Benedict cipője egyszerre csattant a fán, az pedig engedve a nyomásnak bedőlt a kővel borított előszobába. Smaug kivételével mindannyian fegyvert rántottak, a sárkányfiú pedig a korábban Benedicttől kapott tőrrel a kezében várta a támadást. Egyikük sem tudta, láthatatlanok-e még, mert papíron úgy állt, hogy véget ér a szerkezet hatása, amint a szerveztük kiürítette a korongban lévő egynapi adagot, ami megváltoztatja a pigmentek színét.
Csörömpölés hallatszott, majd dühös ordítás, és egy kék kő darabjai gurultak be a szobába. A Féltestvérek egy emberként fordultak a zaj felé, s farkasszemet néztek Lokival. A jégherceg hideg dühvel az arcán, kezében pisztollyal lépett be a szobába.
Íme - gondolta Ben - egy különbség mese és valóság között: az igazi Loki sosem venne emberi fegyvert a kezébe. Nem lenne hajlandó ránk támaszkodni.
- Állj! - kiáltott Sherlock, egyenesen Loki arcába meredve. - Dobd el a pisztolyt!
Eltelt egy pillanat, az isten fagyos arcára széles mosoly kúszott, és Loki elnevette magát. Nem boldogan, nem kárörvendőn, ahogy szerette volna, erőltetett és hisztérikus kacaj zengte be a házat.
- Most az egyszer sikerült meglepnetek, férgek - szűrte a fogai között Loki.
- Szerintem is - bólintott Benedict.
- Add meg magad - tette hozzá Khan, jelentőségteljesen billentve meg a jégherceg mellkasának szegezett pisztolyt. Loki teljesen védtelenül állt előttük, fehér pólóját nem fedte el a varázspáncél, a jogar nélkül nem tehetett semmit.
Loki somolygott ahogy pillantása Smaugra esett, a háta mögül pedig egy ismerős-ismeretlen, öltönyös alak lépett elő.
- Splitman - sziszegte Sherlock.
- Ő Splitman? - kérdezett vissza Benedict, szemét le sem véve a klónról. A férfi arca a sajátját tükrözte, kivéve a szemét: furcsa őrület csillogott az acélkék íriszekben. Sötét haját hátrafésülte, s így láthatóvá vált kétoldalt egy-egy őszülő sáv, ami még elegánsabbá tette megjelenését.
- Üdv, uraim! - köszönt Splitman olyan hangnemben, amit Benedict egy-egy kiborulásakor szokott megütni. Kezében ezüstszín pisztolyt tartott olyan könnyedén, mintha csak egy darab papír lenne, amiről elfelejtette, hogy a kezében van. - Szeretnének leülni, vagy inkább állnának, amíg megkötözöm önöket?
Khan felvonta a szemöldökét.
- Most szórakozik?
- Nem, nem szeretnénk! - válaszolt Splitmanéhez hasonló gúnyos hangnemben Sherlock. - Inkább ismerje be, hogy nincs hová futni, és adja meg magát.
Loki töretlenül mosolygott.
- Hé! - kiáltott Benedict, mikor sem az isten, sem Splitman nem mutatta jelét, hogy le akarná tenni a fegyvert. - Nem érdemes harcolni, többen vagyunk, és...
- Biztosan? - szólalt meg Loki, Benedictbe fojtva a szót. - Smaug! - A zöld szemek megbilincselték a sárkányember sárga íriszeit, a fiú pedig lassan előre lépett.
- Mi… ne! Smaug… mi… állj már meg!
Benedict fittyet hányva a hátára meredő két fegyvernek megfordult, és kinyújtott kézzel elállta a félvér útját. Khan az orra alatt szitkozódott, Sherlock azon dolgozott magában, hogyan menthetné meg a helyzetet.
Már ha volt még rajta mit megmenteni.

Nem, nem, nem!
Smaug felkiáltott, ahogy ismét magán érezte az isten megbabonázó tekintetét. Ám senki nem hallotta, ismét elméjének börtönébe zárták, hiába vergődött. Korábban volt, hogy eszméletlenül hevert idebent, míg Loki irányította, de ez most más volt. Az őrület határán táncolva próbálta áttörni a falakat, amik önmagától elválasztották. Nem akart báb lenni, nem akarta elárulni a testvéreit, nem akart gyenge lenni.
- What… no! Smaug! Wait… stop already! [Mi… ne! Smaug… mi… állj már meg!]
Benedict, mit akarsz? Nem értelek…
- You can control this, fight against it, Smaug! [Képes vagy irányítani, harcolj ellene, Smaug!]
Nem értem! Nem akarok itt lenni, segíts! Ben…
Kívülről látta magukat, ahogy ő maga szárnyát kitárva félresöpri Khant és Sherlockot, ökle Benedict álla felé lendült. Loki mellé lépett, a jégherceg pedig átkarolta a vállát.
Undorodott magától.
Mit tettem…
- Smaug… I can help you, just... trust me! Trust us! We are brothers, we’ll always be, I told you, remember? [Smaug… Én segíthetek neked, csak… csak bízz bennem! Bízz bennünk! Testvérek vagyunk, mindig azok leszünk, hisz mondtam már, emlékszel?]
Ben, hiába beszélsz, nem értem! Miért nem értelek?
Smaug figyelte Benedict arcát, látta rajta a kétségbeesést, a könyörgést, az aggódást. Érte aggódna?
- We love you, Smaug… Maybe we couldn’t express it but we really do! [Szeretünk, Smaug… Talán nem tudtuk kimutatni, de attól még így van!] - csatlakozott Khan is tőle szokatlan érzelmességgel a hangjában, amit Smaug úgy is megérzett, hogy nem tudta, mit mond. Ám azt érezte, hogy a katona olyat mondott, amit normál esetben sosem lenne hajlandó.
Srácok…
Az események felgyorsultak. Benedict előrevetette magát, golyó csapódott Loki karjába, az isten ordítva rántotta magához. Splitman kitért Sherlock rúgása elől, ám a detektív egy pillanattal később egy néma kiáltással összeesett, hasára szorított kezei alól vér szivárgott.
Smaug - az elmén kívüli - arcán egy könnycsepp gördült le, ám Loki nem vette észre.
Khan hátulról ragadta meg Splitmant, ujjait a nyaka köré fonta és felemelte a földről, a férfi rúgkapálva próbált kiszabadulni.
Smaug még sosem érezte magát ilyen tehetetlennek.
- Hey, Laufeyson! - ordított fel Khan. - Come and rescue your master, if you…  [Hé, Laufeyson! Gyere és ments meg a mestered, ha...]
Nem tudta befejezni, Loki egyetlen ütéssel letaglózta Benedictet, kiszabadítva a karját, s felrántva a pisztolyát Khanra lőtt. A katona arca megrándult, ahogy fájdalom hasított a csípőjébe, szorítása meglazult Splitman nyaka körül. A férfi azonnal reagált, gyomron rúgta Khant, aki hátratántorodva elengedte foglyát.
Loki és Splitman győzedelmes félmosollyal tekintett le a villámló szemű Khanra, majd Benedictre, aki remegő kézzel szegezte a pisztolyt rájuk, a félig eszméletlen Sherlockot védve.
A bezárt Smaug keze ökölbe szorult, keserűen felordítva vetette magát tudata falainak, amit az isten vont köré.
Nem fogja tétlenül nézni, ahogy megölik a testvéreit.

Sherlock előtt néha-néha ködbe veszett a világ, Benedict háta jobbra-balra csúszkált a horizonton. Úgy érezte, ezernyi tőrt szúrtak volna a gyomrába újra és újra.
Időt kell nyernem… - zengett tétován egy gondolat a fejében -, hátha regenerálódok…
- Na, most mihez kezdetek? - Splitman tenyérbemászó hangjától Benedictet kirázta a hideg. - Mekkora nagy harcosokként jöttetek ide, erre a két legjobb a földön, egy pedig átállt…
Benedict segélykérő pillantást küldött Smaug felé, aztán pislogott; vér csepegett a szemébe.
Loki a színészhez sétált, térdével felemelve Benedict állát, a pisztolyt a férfi halántékához nyomta.
- Ennyi volt, ember - súgta olyan halkan, hogy csak Benedict hallja. - Vesztettél. Hiába szabadítottad ki a barátod, ehhez a feladathoz túl… gyenge vagy - fejezte be gunyoros hangon, majd lendületből állon rúgta a színészt. Benedict fájdalomkiáltása volt az egyetlen hang a szobában, Sherlock ájultan feküdt a földön, Khan fél térdre rogyva küzdött, hogy talpon maradjon.
- Melyikkel végezzek először? - kérdezte Loki Splitman felé fordulva, aztán mintha meggondolta volna magát, ismét Benedictékre nézett. - Oh várjunk, te nem tudsz válaszolni, szolga.
Splitman nem reagált, elméje Loki irányítása alatt állt.
A jégherceg megkerülte Benedictet, s fegyverét ezúttal Sherlock fejének szegezte.